109. Bejegyzés - Az Idegrendszerünk egy folyamatosan villogó piros vészjelző lett…

 Én komolyan elkönyveltem magamban, hogy Bence mellett már mindent is láttam: több képzeletbeli lovat törtem be, mint a mesékben, sikeresen levizsgáztam a hogyan éljük túl kihívás szakon-és nemcsak gonoszokat győztem le, de démonokat űztem el…
Aztán becsöngetett hozzánk is egy nagyon kemény, a korábbiaknál a Richter skálán százszor erősebb dackorszak. Egyáltalán nem mutatkozott be, vagy kért elnézést, helyette viszont úgy megragadott minket, hogy ahhoz képest egy profi ejtőernyőzés kínosan bagatell húzásnak bizonyult volna…
Tudom, hogy most azt gondolod, nálad jobban bezzeg senki sem tudja, mégis előre szólok: az eleven gyerek fogalmát mi sem a nagykönyvekből olvastuk, hanem napi szinten tapasztaltuk meg, milyen is az, amikor a fizika törvényei csak javaslatnak számítanak…
Bocsi, de azt hiszem jogosan voltam kibukva attól, hogy egyesek már szinte trendet csináltak az eleven jelzőből, mintha egy tök átlagosan futkározó gyerek máris annak számítana, holott az igazi eleven ennél sokkal magasabb evolúciós szint…
Az eleven gyerek nem egyszerűen rohan, hanem egyszerre van jelen a lakás összes helyiségében, sőt valahány olyan dimenziós folyósóján is, amiről eddig azt hittük, csak az Ikeás katalógusban hülyítik vele a népet.

Nos, a mi Bencénknek sem egyszerűen lábai voltak, hanem folyamatosan sűvítő rakétahajtóművei, vagyis nála a „pihenés” fogalma nagyjából kimerült abban, hogy a kanapéra mászva fel- alá szaladgált és a hátunkon ugrálva olcsó fenntartású kalandparkot üzemeltetett. Felhúzta magát az ablak kilincsen, majd felmászott a radiátorra, a fürdőszobai kád csapja pedig szó szerint cirkuszi rúddá vált a kezében, amint belecsimpaszkodva, himbálta magát rajta…
És amikor már azt hittük, hogy nincs új a nap alatt-és a lakás összes berendezési tárgya bevetésre került, akkor érkezett derült égből a nagyszabású finálé: a szobaajtó.
A mi kis feltalálónk addig hintázott rajta, minden intelmünk ellenére, mígnem egy szép napon ünnepélyesen megadta magát -és méltóságteljesen kiesett a helyéről. Gondolhatjátok mennyire meglepődtünk ebben az idegrendszereket bedaráló káoszban, amikor az ember ott áll és csak annyi jut eszébe, hogy: túlélte! Egyetlen karcolás nélkül, teljesen készen állva a következő bevetésre…
Mi meg még csak fel sem ocsúdhattunk tisztességesen, mert a fejünk felett már repültek is a plüss, vagy műanyag játékok, esetleg levegőben cirkáló négykerekűk, ergo lényegében minden, ami hatáskörön belül volt…

A mi drága kicsi gyermekünk friss napi rutinja ugyanis az volt, hogy dacosan és igencsak vadul, ám indokolatlanul dobálta a játékait, mintha tudat alatt minőségtesztet csinált volna, hogy extrém terhelésnek vesse alá az összeset. Mindenesetre nem sikerült kristálytisztán megértenünk, hogy miért csinálta, ezért azon nyomban neki is szegeztem a mindent eldöntő kérdést: „dühös vagy?”
A válaszra pedig még „odaát” is hiába vártam, ámbár a legközelebbi játszóterezés alkalmával egyértelműen kiderült, hogy Bencénk nagyon is vette a lapot…
Hiszen amikor egy kamion hajtott el nagy robajjal mellettünk, megfellebbezhetetlen szakértelemmel csak annyit kiáltott rá: „Düh!”
Bár alapvetően minden szónak csak az első két kezdőbetűjét volt hajlandó kimondani, mintha a beszéddel is tudatosan dacolna, azért volt amikor elfeledkezett magáról-és kibújt az a bizonyos szög a zsákból… Mint például az első Kinder csoki elfogyasztása után, amikor érdekes mód, nem kellett sokat törnie a fejét rajta, hogyan adjon hangot étkezési vágyálmainak, egyszerűen csak a konyhába mutatott és közölte, hogy „könder”…
Úgy látszott, voltak szavak, amiket a szükség azonnal létrehozott. Nem beszélve arról, hogy legtöbbször a cél nem nemesítette az eszközt, hanem csak lebegett a levegőben-és valójában nem osztottak neki szerepet, mert a lényeg az ellentmondásban lakozott, annak meg ugyebár nem voltak irányelvei…
Mint például egy átlagos sétánál, amikor Bence nem tudta, hogy merre szeretne menni, de azt eldöntötte, hogy semmiképpen sem arra fog elindulni amerre én…
Végül a céltalan húza-vona vége azt lett, hogy úgy ledobta magát a járdára, mit egy lemerült elemű robotpilóta, vagy egy demonstrációhoz csatlakozott sztrájkoló…

Persze amikor kétségbeesésemben egy combos kiabálást toltam ki magamból egy arra sétáló idősebb házaspár tekintetét éreztem a hátamba fúródni!
Felfokozott érzelmi hullámvasutamban, szívem szerint megfordultam volna, hogy kiprovokáljak egy nem felelt meg pecsétet a nevelési naplómba, de jobbnak láttam ha egyszerűen csak hagyom magától lefutni a komplett pedagógiai elemzést…
Abba ne is menjünk bele, hogy gyakorlatilag sokan semmit sem tudnak a másikról és úgy ragadnak ki egy jelenetet az életéből, mintha a távirányítóval beletekertek volna élete filmjébe és átugrották volna a fontosabb előzményeket, hogy csak bele trollkodjanak a jelenet közepébe…
Szóval, valahol mindig tudtam, hogy a legjobb amit tehetek, ha mások véleményét jó messzire elengedem-és hagyom eltévedni a se nem kerek, se nem szögletes erdőben, aztán hadd szóljon.
Tekintve, hogy egy anyának rengeteg kihívással kell szembenéznie, amiket lehetetlen egy mások által kifőzött recept alapján elkészíteni, mert mindig a hazai ízek a legfinomabbak, ezt soha ne felejtsétek mindenre vonatkoztatni a szó jó értelmében.
Természetesen nagyon nem lennék Ön azonos, ha nem vallanám be, hogy sajátos „módszereimen”, amik soha nem voltak következetesek, olyan mélyre ástam az agyalásban, hogyha ások még tíz centit, tutira kitermelek egy kőolajmezőt…

Nem is csoda, ha ezek után az is megtörtént, hogy a vérnyomásom olyan sebességgel szökött az egekbe, hogy a látóidegem a legszebb szivárványos vibrációs ábrát kezdte el vetíteni a szemem előtt.
Az a hatvan perc, amíg tartott olyan hosszú volt, mintha legalább három évszakot éltem volna meg rövid időn belül…
Egyébként aznap éppen a Jysk-be készültünk, ami miatt jó esetben Robi vérnyomása szokott alapvetően megugrani, nem az enyém… Mindenesetre, eredetileg az volt a terv, hogy étkezőszékeket fogunk beszerezni, lévén, hogy a meglévők igazán lelakott állapotban az utolsókat rúgták. Nem beszélve arról, hogy nagyságrendileg is teljesen alkalmatlanok lettek volna arra, hogy Bencénket netán bevezessék a „székről önállóan enni, mesebeli projektbe.”
Szóval, miután a belső diszkó végül lekapcsolt a szememben, logikus lépésként azonnal elindultunk a Jysk skandináv békéjébe, mert semmi nem gyógyítja jobban az idegrendszert, mint egy új díszpárna, vagy egy akciós tárolódoboz…

De viccen kívül, esküszöm, hogy a kikapcsolódásért -és nem egy újabb idegösszeroppanásért, döntöttem úgy, hogy belevágok a kimozdulás rögös útjába.
De, hogy minden jó legyen, ha a vége is jó: megérte a menet-és végeredményben sikeresen hazatértünk székekkel, ezzel-azzal-amazzal…
Bence pedig büszkén pózolt az új ülőalkalmatosságon, mint egy bölcs nagyfiú, aki néhány percig megtévesztésig hasonlított egy kitűnően együttműködő mintagyerekre, ahogy csak üldögélt és eszegette a pogácsáját a kis szalámi karikáival együtt…
Mi meg tudtuk, hogy két pofára kell ennünk a látványt, még mielőtt gyorsan elfogy az utolsó morzsáig és minden visszatér a régi kerékvágásba…
Utoljára a karácsonyra sütött, francia drazséval díszített, mézeskalácsokkal láttam Bencét ilyen harmóniában enni, amint koncentrálva szedegette ki belőle a színes „golyókat”, boldogan mondogatva, hogy „gó!”
Még szerencse, hogy közös erőkkel, együtt csak ennyire golyóztunk be, az elménk viszont továbbra is épp maradt… 

#dackorszak #elevengyerek #nevelés #anyasag #anyalény #szülőneklenni #gyerekkelazélet