106. Bejegyzés - A szállásadónk úgy tapadt a pénztárcánkra, mint egy éhes barlangi denevér…

Alig vártuk már a nyaralást, amiről az elképzelésünk az volt, hogy néhány meghitt napot töltünk majd el, békés pihenések megállíthatatlan cunamijában, sőt. Az eredeti terv láblógatás volt lazítással egybekötve, de nagyon úgy nézett ki, hogy az univerzum valamit nagyon benézett, vagy félreértett. Szóval, ha valaki még ezek után is azt mondja nekem, hogy a vonzás törvénye létezik, akkor annak azt üzenem: nálam szakadozott a kozmikus Wi-Fi és a vonzás törvénye, a mi esetünkben egyenlővé vált a taszítás törvényével.
Kezdjük azzal, hogy frankón megvoltunk róla győződve, hogy amikor megérkezünk az Aggteleki apartmanhoz a hosszú út porának túloldalán tárt karokkal várnak majd minket, kedvesen beinvitálnak, leterítenek elénk egy képzeletbeli vörös szőnyeget és elvakítanak a szívélyes fogadtatás csillogásában. Ehelyett öt órás autóút után, karnyújtásnyira a cél előtt, amikor az ember másra sem vágyik, mintsem egy kicsit szusszanni és minden értelemben könnyíteni magán, a navigáció megadja magát és a szerinte keresett vendégház megszűnik létezni…
De ilyenkor még mindig nem estünk kétségbe, ártatlanul nyúltunk a telefonos segítség után, ám a vonal másik végén egy türelmetlen hang, úgy hívják vendéglátó, a kedvességet nélkülözve eldarálta nekünk, hogy merre menjünk tovább. Mindezek előzményének fényében pedig a következő kegyelemdöfés a kapuajtó volt, amit nem tudtunk kinyitni.
Gyerekkel a kezemben, bőröndökkel megpakolva, nemhogy nem jött elénk a kutya se, de mint kiderült nekünk kellett volna rájönnünk, hogy a kaput „erősen kell nyomni.” Nyilvánvalóan mindezt simán kiküszöböltük volna mi csacsik, ha viszünk magunkkal egy feszítővasat és egy látnokot, de senki nem mondta, hogy a fogkrém mellé csomagoljuk ezt a két alapvető létszükségletet is, ha jót akarunk magunknak…

A valóság ellenben az volt, hogy mi ott álltunk, egy hosszú út után a tűző napon, ergo szinte még ki sem hűlt az autónk motorja. Ám nemhogy welcome drink nem várt minket, de még a házigazdát is nekünk kellett megkeresnünk, hogy elkérjük a kulcsokat, aztán ami utána történt az olyan távol állt a valóságtól, mint a NAV ellenőrzés a Wellness hétvégétől.
Miközben mi látványosan kivoltunk tikkadva és zombiként imbolyogtunk a fáradtságtól, a háziurak gyöngyszeme, mindent is kikerülve, azonnal kérte az okmányainkat és gyakorlatilag felszólított minket, hogy perkáljuk le a pénzt…Na, itt aztán sejthetitek, hogy milyen mértékben pattant el nálam a húr, ahogy vörös fejjel kezdtem őrjöngeni, mintha lelkem mélyéből szabadult volna egy rettenthetetlen szabadságharcos.
„Elnézést, de esetleg LÁTHATNÁNK A SZÁLLÁST?” „ÉS CSAK ÚGY MELLESLEG ELMEHETNÉNK MOSDÓBA, MIELŐTT ITT HELYBEN FELROBBAN A HÓLYAGUNK? „
Közben azon az abszurd helyzeten járt a fejem, hogy tulajdonképpen milyen alapon várta el bárki is, hogy azon nyomban fizessünk, holott még azt sem tudtuk, hogy a szállás egyáltalán létezik-e, vagy csak a fészerbe akarnak bepréselni minket egy matraccal? Az egész szituáció színtiszta kabaré volt, aminek mindössze öt perc leforgása alatt találtuk magunkat a közepén.
Ha viszont ezt követően a katasztrofális megérkezés után, a szállás nem lett volna csodaszép és igényes, az tuti fix, hogy nálam végleg eltörött volna a mécses. Egyébként a mai napig nem értem, hogy egy rendezett, tökéletesen gyönyörű kert és a tiszta, barátságos, ízléses szállás mögött hogyan állhattak ilyen vám- és pénzügyőr beütésű érzéketlen „házigazdák.” 

Viszont, ha ez még nem lett volna elég, biztos, ami biztos, azért folytatódtak a kalandos kezdetek…
Ugyanis még aznap éjjel olyan vihar kerekedett, hogy még a helyiek is keresztet vetettek- és azt állították, hogy évek óta nem találkoztak ekkora ítéletidővel.
Mi meg éppen, hogy csak lepakoltuk a bőröndjeinket, máris annyira megbolygattuk a világ rendjét, hogy még az évmilliók alatt növekedő cseppkövek is behúzták a nyakukat. Lassan ott tartottunk, hogy ahol megjelentünk, ott kezdett szükségessé válni, hogy még időben szóljunk a katasztrófavédelemnek. 
Egyszóval orkánerejű szél kerekedett és a villámok folyamatosan ránk hozták a frászt, pedig annyira fáradt voltam, hogy szinte azonnal elaludtam, viszont vesztemre el kellett mennem pisilni, amit még véghez is tudtam vinni… Mintha az angyalok megvárták volna, hogy az utolsó csepp is a helyére kerüljön és véletlenül se kelljen visszafelé navigálnom az ágyig.
Végül aztán BUMM, olyan korom sötét lett, hogy teljesen elvesztettem a kontrollt és kétségbeesetten kezdtem kapkodni a levegőt. Azért azt tegyük hozzá, hogy Aggteleken a korom sötét nem ugyanaz, mint egy városban… Ott a sötét szó szerint feketeséget jelent, de oly mértékben, hogy adott esetben még a fekete macska is kérne egy zseblámpát. Nem viccelek…

Ráadásul az én esetemben, a sötétség már eleve egy védelmi reakció, hiszen életem jelentős pánikrohama óta, képtelen vagyok maximális sötétségben aludni… Bár szerencsére nem lettem pánikbeteg és nagyon hálás vagyok azért, hogy végül sikerült pszichésen újra normálisan működnöm, mert tudom, hogy nem mindenki ekkora mázlista. Ám tény, hogy a történtek nem maradtak meg bennem nyom nélkül és azóta sem érzek arra késztetést, hogy oly mértékű sötétség vegyen körül, mintha elnyelt volna a Baradlai-barlang.
Szó mi szó, sikerült mindenkit is felébresztenem -és miután felvertem a kis családom, Robi, mint a helyzet ura, csinált egy kis fényt a telefonjával. 
De, hogy végül a helyet kezdjem el fényezni, azt azért hangsúlyoznám, hogy az Aggteleki barlang és környéke csodálatos turistalátványosság és gyönyörűséges minden egyes szeglete…
Igaz, hogy a kikapcsolódáshoz hozzátartozik a bekattanás is, ami egy eleven kétévessel, akinek mintha a dackorszaka pont a nyaralás alatt érte volna el a csúcspontját, nagyon is lehetséges.
Amikor befizettünk reggelire, egészen más megvilágításban képzeltük el a közös étkezést, de az élet felülírta a számításainkat…
Amíg az egyikünk görcsös villámtempóban ette bent a rántottát, a másikunk a kertben szaladt a kis lázadó után és egy aktív kardió edzés verziójában próbálta betörni. 

Közben amíg cseréltünk, kidolgoztuk a tökéletes ételcsempészést, hátha később majd a gyerek is eszik valamit…
A fürdőszoba háborús övezetté lett nyilvánítva, a délutáni alvás, mint olyan pedig megszűnt létezni.
Miután a mi egyetlenünk idegen helyen nem volt hajlandó délutánonként egy szemhunyásnyit sem aludni, estére már olyan volt, akár egy ketyegő bomba. Akkorra már bármi, de tényleg bármi kiválthatta nála a világvégét, ráadásul éjszaka is nehezen jött el a megváltó csend, mert szegény kis flótásunk egy kényszeres zuhanyozás után alig tudott elaludni. És akkor mi barbárok, gondoltuk megmutatjuk neki a jakuzzit, ahol majd hármasban megváltjuk a világot, hátha a kinti pancsolás nagyobb buli, mint a benti…
A mi édes kis pöttömünk számára azonban a Jakuzzi egy forróvizes gejzír volt, nem pedig a wellness csúcsa, de nem ám! Amikor ugyanis megkíséreltük őt beletenni, úgy elkezdett ordítani, mintha egy bugyogó, hörgő, világító földönkívüli szörnyeteg akarna minket bekapni…
Bár igaz, hogy Bence kicsiként soha nem rajongott a pancsolásért, még ha akkoriban lett is volna erre lehetősége…
Végül, miután elköltöztünk, a meleg víz luxuscikké, a fürdés pedig egy olimpiai sportággá vált számunkra, ahol naponta játszottunk orosz rulettet a bojlerrel és a fürdés utolsó két perce maga volt a feszült pszichó thriller. 

#igaztörténet #humor #vicces #életkép #utazásgyerekkel #őszinteanyaság #ezvan #kikapcsolódás