102. Bejegyzés - Gyakorlatilag vettünk két méregdrága porfogót, hogy legyen mit kerülgetni a lakásban…

 

Az úgy volt, hogy… Egyszer volt, hol nem volt egy kiságy, ami egyébként méreteit tekintve nem is volt olyan icike - picike, viszont lakásdekorációként remekül működött. Legalábbis Bence csak eleinte feküdt benne, még az első hetekben, azután, hogy a kórházból hazajöttünk. Viszont szépen lassan átlényegült egy mutatós kis tárolónak -és voltaképpen tényleg minden is került bele, kivéve a gyermekünket, akit nyomokban sem tartalmazott.
De hogyan is adta magát ez a helyzet, úgy, hogy időről időre lett egy zseniális stratégia? A pofonegyszerű őszinte válaszom az, hogy megoldást találnunk a kevesebb stresszre és a több pihenésre sokkal hatékonyabb volt, mint ragaszkodnunk egy illúzióhoz.
Bár már akkoriban is lépten – nyomon hallottam legendákat a szobájában 12 órát egyedül átalvó huncutságokról, melyekkel kapcsolatban az igazság nemcsak odaát van, de konkrétan odaát is kötött titoktartási kötelezettséget…
A mi valóságunkban viszont elég volt egy véletlenszerűen átaludt éjszaka, ahhoz, hogy elkapjuk a mézesmadzagot és rászokjunk a normális alvásra, ami egyet jelentett a közös alvással hármasban, nyugodtan, meghitten, semmit sem túlgondolva, ösztönösen.
Mentségünkre legyen mondva, hogy végtére is, akkoriban egyetlen szobánk volt, ami azt is jelentette, hogy nálunk a lakberendezés helyett, már eleve a családi összetartás került előtérbe.

De, hogy fokozzam a story realitását, a mi életünkben az etetőszék sem töltött be fontos szerepet a mindennapjainkban… Bár tény és való, hogy magányos intézménnyé sem vált, mert Bencénk mindig használta valamire, aminek természetesen vajmi kevés köze volt az evéshez. Például remekül tologatta rajta a kisautóit, illetve elképzelései szerint extrém sporteszköznek is kitűnő lehetett volna, hegymászó mutatványaihoz, ha anya és apa nem szabott volna határt az őrültségek megfékezésére.
Ha ellenben étkezésre került sor, akkor jöhetett a jól bevált, modernizált baba öböl, ami anya és apa ölében lett igazán önmaga, megjegyzem, hogy így leenni sem magát ette le…
Úgyhogy a mondanom lényege végül is az, hogy amikor terhesen összevásároltunk mindenféle „hasznos” dolgot a „muszáj megvenni” listáról, akkor pár év múlva már csak némi hisztérikus nevetéssel vallottuk be önmagunknak mennyire felesleges pénzkidobás volt…
Mondjuk most mondhatnátok, hogy de hát ágyat mégiscsak kell venni a babának, amivel tökre egyet is értek, kivéve ha nem egy szobás lakásban élsz és a „kiságy” nem egy fél teret betöltő komplett ugrálóvár nagyságával vetekszik… Nem beszélve a pelenkázóról, ami számunkra ugyancsak felért egy optikai csalódással. 

A bababoltban még zseniálisan professzionálisnak tűnt, ahogy illeszkedett a babaágyhoz és megadta nekünk a felejthetetlen extázisát ahhoz, hogy nagyon profinak érezzük magunkat, amiért egy terméket veszünk, ami valójában majd két funkciót fog ellátni…
Tudjátok miről beszélek, ha már ti is átéltétek azt a tipikus érzést, amikor átjárja a gondolataitokat, hogy „vegyünk egyet, mert olyan cuki fiókos, „felhőmintás” matracos, ahol nagyon menő lesz a gyereket tisztába tenni. Természetesen mindezt úgy, hogy miközben mi diszkréten és elegánsan tesszük, amit kell, ő békésen nézi a felette forgó plüssöket…
A valóság viszont az, hogy mire Bence rákerült a matracra, azonnal 180 fokos fordulatot vett és olyan sebességgel kezdett el mocorogni, mintha a szabadság egyetlen útja a mélybe vezetne. Innentől kezdve pedig a pelenkázóasztal pusztán egy drága emlékművé nőtte ki magát, arra emlékeztetve minket, hogy a reflexeink Bencéhez képest igencsak le vannak maradva.
Mindezek mellett pedig egyébként sem unatkoztunk, ugyanis, ha hiszitek, ha nem, éppen, hogy befejezték az utcánkban az aszfaltozást, vagyis eltűntek a munkások, de még mielőtt a szívünk megszakadhatott volna az üres nyugalomban, azért a sors kereke jelezte, hogy jöhet a ráadás.
Mintha a szomszéd egy sötét szobában, a függöny mögül leste volna a pillanatot, ahogyan kigördül az utolsó gép az utcából és akkor…Felemelte a telefont, hogy azon nyomban intézkedjen mielőbbi kárpótlásért… 

Ezennel meg is érkezett közkívánatra, varázsütésre a kútfúró brigád! Nagy tapsot nekik! De még mielőtt túl késő lett volna, ideje volt elmagyaráznunk Bencének, hogy 1. Ez tényleg velünk történik, 2. A szomszédban nem egy Dinó kelt életre, hanem „csak a vízért küzdenek a jó emberek.”.
És itt jött még egy nagy csavar, mert mindez még semmi nem volt ahhoz képest, ami Robit várta a munkahelyén…
Tudjátok, hosszas Home -Office időszak után visszatért a munkahelyére dolgozni és amikor kezdetben arról számolt be, hogy mennyire nyugis, stresszmentes napjai voltak, együtt örvendeztünk a csodának, mígnem jött a feketeleves…
Egyik reggel a gyermekem apja gyanútlanul leült az irodai gépe elé dolgozni és kitekintett az ablakon… Csakhogy nem a várost látta, hanem egy 40 tonnás toronydarut, ami kB. az ő monitorja magasságában lóbált egy köteg betonvasat.
Nos, beköszöntött az irodai szimfónia, aminek a megalapozásához a „cölöpverő Solo” adta a ritmust.
Igen, Robi valójában egy titkos „Ipari tesztelő” volt, és vele együtt minket is arra akart kényszeríteni az élet, hogy vegyünk egy brutális zajszűrős fejhallgatót…
Vagy csak fogadjuk el, hogy a közelünkben, egy sima reggeli kávéfőzés is maga az ipari fémmegmunkáló üzem?