94. Bejegyzés - A két méteres távolság nálam életstílus volt, nem Covid szabály…

Sokakat azonban nem hozott túl nagy lázba, sőt, továbbra sem fordult meg a fejükben, hogy remete életet kezdjenek folytatni, éppen ellenkezőleg.
Ugyanis amikor a koronavírus járvány folyamán „kőbe vésve is” hivatalossá vált bizonyos szintű távolságtartás, az emberek konkrétan, jobban elkezdtek a sarkamban lihegni, mint valaha korábban bármikor is!
Azt még értettem is volna, hogy egyelőre még nem rendelkezünk a gondolatolvasás ikonikus használatbavételével, na de, nem hiszem, hogy ne lett volna ráírva az arcomra nagyjából minden spontán érzés cunami…
Pedig őszintén szólva évek óta készültem arra a pillanatra, amikor végre okkal élvezhetem ki, genetikailag kódolt antiszociális szuperképességeimet, ami röviden annyit tett: Mindig is utáltam, ha ismeretlen emberek, szag és testközeli távolságba kerültek velem.
Bár azt magam sem tudom, miért lepődtem meg azon, hogy a Covid intézkedéseit és a szabadítsuk meg a bolygót a koronavírustól elvi kérdéseit sokan nem érezték magukénak… 
Hiszen egyesek nemhogy a fáradtságot nem vették arra, hogy távolságot tartsanak bárkivel is, de minden erejükkel azon voltak, hogy kicselezzék a menekülő taktikáimat. Úgy éreztem, hogy a személyes tér megszerzése csak egy üldözött préda alteregóval jöhetett volna létre, egy vérre menő macska -egér játék kapcsán…

Komolyan mondom, hogy olybá tűnt, mintha a karanténból kivezető egyetlen vészkijárat, az én testemen át lett volna megjelölve, vagy legalábbis, azt kiáltották volna ki menedékhelynek. Nagyon komolyan kezdett a két méteres távolság egyenesen mágneses vonzássá változni, ami egyáltalán nem szentesítette, hanem megbotránkoztatta az eszközt.
Ennek függvényében, viszont valóban meglepő volt annak ténye, hogy szájmaszkot és kézfertőtlenítőt szinte sehol sem lehetett már kapni, vagy ha mégis, akkor csak aranyáron.
Mindez pedig arra engedett következtetni, hogy léteztek szabálykövető állampolgárok is… Függetlenül attól, hogy mi nagyrészt ellenszegülő tapadó korongokkal találkoztunk, vagyis sajnos nem a mi közvetlen közelünkben bukkantak fel eme elszánt korokozó harcosok. De léteztek! A lényeg, hogy számon voltak tartva valahol a köztudatban, tőlünk jól elrejtve.
Na de, azért a fogas kérdések egyike mégiscsak az élelem beszerzés minimalizálása lett, hozzáteszem, hogy Robi számára a gyakori főellenség alapvetően is a vásárlás volt. Szóval gondolom senkit sem kell győzködnöm róla, hogy nem mindenki dőlt kardjába csak azért, mert nem mehetett akkor és annyiszor nagybevásárlási rekordokat döntögetni, ahányszor belefért a szabadidejének 90 százalékába…

Viszont a tartós kenyér akkoriban tényleg egy hősies megoldásnak tűnt, a benne lévő élesztő és tartósítószer amatőr problémájával és a Földközi Tengernél véget nem érő szavatossági idejével egyetemben is.
Igaz, hogy a friss szót a bódító kenyér illatával egyszerre felejthettük el, de valamit valamiért alapon, együtt kellett élnünk a bezacskózott opcióval.
Akkor még én sem gondoltam volna, hogy eljön majd az idő, amikor az élet kemény kihívások elé állít, arra kényszerítve, hogy a helyes összetételeket előbb olvassam el, mint a kisbetűs részt holmi jótállási jegyen…
Így utólag visszatekintve, nem tudom, hogy melyik igazodott melyikhez? A szervezetem várta meg a covid korlátozásokat, vagy a covid szervezett egy variáns összecsapást, hogy pár évvel később, bosszút álljon?
Mindenesetre a táplálkozási szokásaimban nagy változások következtek be úgy, hogy elfelejtettek engem előre figyelmeztetni, ahogy az lenni szokott…
Mostanra már azt mondom, hogy jobb is így, kényszerből egészségesebben enni, viszont az út, ami idáig vezetett gyötrelmesen nagy sorscsapások közepette fejtette meg az ok és okozati összefüggéseket…
A történet részleteit, későbbi írásaimban még biztosan ezerféleképpen ki fogom színezni, de addig is minden vagy semmi alapon, előre nem lövök le semmit.
A lényeg, hogy a covid időszakában még megengedhettem magamnak, hogy a tartós kenyérrel folytassak káros szenvedélyt, ha már az élet úgy hozta…

Mindeközben Bencénk szerencsére semmiben sem szenvedett hiányt, főleg azért sem, mert mindenből kb. annyit érzékelt, hogy apát is sűrűbben láthatja, hiszen többet van otthon… Véleménye szerint pedig ebbe a ténybe egyáltalán nem fért bele, hogy a gépnél üldögéljen, háttal neki és egy láthatatlan hanghoz beszéljen megállás nélkül. Mindezt a legnagyobb felháborodására ráadásul úgy, hogy közben rá se hederít, ami számára már felért egy figyelemfelhívó kihívással, amit azonnal teljesíteni is akart. Na, nem mintha alapvetően valaha is csendesen merült volna el bármely játékában is, kivéve, ha a partra úszva mi vártuk partnerként, hogy szórakoztassuk valamivel és teljesítsük a figyelem elterelés lehetetlennek tűnő küldetését… Amit mellesleg idővel egyre jobban elsajátítottam, sőt, még felül is múltam, de ugyebár 24 órában nem lehettem a mi eleven gyorsasági bajnokunk sarkában… Márpedig, ha éppen szabad volt a pálya, akkor valahányszor jöhetett a lakás mászófalas bevetése! Ezt úgy kellett elképzelni, hogy a mi másfél éves gyermekünk nagyon bátran, nagyon lendületesen és még nagyobb idegtépő hirtelenséggel légtornásszá avanzsált. Ami nem túlzás, hanem nagyon komolyan megtörtént szülői trauma, amikor a gyereked az étkezőasztalról eljut az ablak kilincséhez és az is megtörténik, amit a rémálmaidban is csak legyintve becsültél volna alá, mondván, úgysem megyünk el olyan messzire… Hát nekünk nem kellett jegyet váltani egyetlen cirkuszba sem, mert a mi gyermekünk mentő kötelek nélkül is az ablak kilincset fordította volna el, ha mi nem lépünk közbe… 

Na, és persze nem agyalunk  éjjel – nappal azon, hogyan tartsuk életben a gyerekünket, vigyázva a testi épségére és a lelki fejlődésére egyaránt. Mert mászni kell, gondolom, de nem mindegy hová és mennyit és mikor és mit tudom én… Szóval hazudnék, ha azt mondanám, hogy ne akadtunk volna el és kérdeztük volna meg magunktól számtalanszor ugyanazt: miért pont velünk, miért pont nekünk és miért pont most? Mert az egy dolog, hogy tudod a lakás veszélyforrásait, de egy tetőtéri ablak kilincsére, két amatőr lakatos palánta révén pláne nem tudtunk mit rakni, ebből kifolyólag, más megoldást kellett találnunk.

Kellett volna találnunk, de valójában igazán nem volt tökéletes megoldás, csak élethosszabbító technikák. Mint például az asztal elhúzása az ablak mellől, fal mellé, vagy a kanapé távolabb húzása az ablaktól, ami már eleve rizikós volt, de legalább megszüntethető vele a kilincs elérése… Legalábbis mi szerettünk volna ebben hinni. Tény, hogy abban a k…a „nagy” lakásban túl sok variáció nem volt, ezért maradt a mi kreativitásunk, kitartásunk és a sok – sok citromfű tea az idegrendszer támogatására. 

 

#KétMéteresTávolság #Antiszociális #Szuperképesség #Covid# #kihívások #Karantén #SzemélyesTér #TartósKenyér #KényszerbőlEgészséges #Gyermeknevelés#CitromfűTea #KoronavírusNapló