83. Bejegyzés - Hogy a zokni miért volt nálunk olyan elviselhetetlen jelenség?

 

Bevallom hősiesen, hogy még mindig, a mai napig sem sikerült rájönnöm, hogy a mi kicsi fiúnk, miért is nem tűrt meg soha egyetlen zoknit sem a lábán…
Mi lehetett az oka annak, hogy amint a pici talpakra kerültek, nem telt el öt perc sem, máris lent voltak jobbról és balról is, sőt. Mi több olyan diadalmas tekintettel lengette felénk a mi elevenségünk, akár egy győzedelmi zászlót, nem hagyva bennünk semmi kétséget afelől, hogy a jövőben nem kér többé belőle…
Akkor azt gondoltuk nagy naivan, hogy majd a cipő hoz számunkra egyfajta áttörést, vele megváltjuk majd a világot és általa a zokni sem lesz már annyira ördögtől való. De azt kell mondjam, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna…
Habár egy darabig igenis érdekes volt, nagy reményekkel kecsegtető újdonság, de aztán amint napvilágra került, hogy birtokosa két tépőzár lehetőségének, ott vége lett a dalnak. Ennek tudatában úgy hullottak a cipőcskék, mint őszi levelek a szélben, vagyis rájuk is a zoknihoz hasonló sors várt. 

Bence is, mint általában a gyermekek, nagyon fogékony volt a tanulásra, vagyis minden élethelyzetben gyors megfigyelő képességére hagyatkozva, azonnal megtalálta a kiskapukat. Könnyedén beszippantotta a tudást, különösen az őt foglalkoztató cselekmények, tevékenységek kapcsán…
Tipikus példa erre az, amikor Robi csupán néhányszor mutatta meg neki, ő mégis könnyedén sajátította el hogyan kell lemászni az ágyról. Konkrétan itt arra gondolok, hogy a folyamat közben talpra érkezzen meg, anélkül, hogy ahelyett fejre esne…  És valóban: a mi drága egyetlenünk nagyon lassan, odafigyelve megfordult, ügyelve arra, hogy hová helyezi pöttöm kis lábait.Nem volt ez másképpen a labdakezeléssel sem, amit Bence elképesztő profi módon és korát meghazudtoló ügyességgel volt képes nemcsak megfogni, de gurítani és lökni is…
Szóval igen, nálunk is voltak olyan életszakaszok, amiken egy kicsit könnyebben átsiklottunk és persze maradtak továbbra is más területen a fogcsikorgató kínlódások.
Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az angyalokba vetett hitem és meggyőződésem létezésük jelentőségéről, továbbra is hatalmas erőket mozgatott meg bennem!
Hozzáteszem, hogy bármiben is hiszünk, az bizonyára elmondhatatlanul nagy változásokat eredményez saját magunkban és körülöttünk is. Gyakran nem is gondolnánk, hogy a szó: CSODA, igenis ott vár ránk, ahol a legkevésbé számítunk rá. 

Velem számtalanszor fordult elő az, hogy valamitől rettenetesen tartottam, nem számítottam semmi jóra, mégis a történések nem várt fordulatot vettek egy nagyon pozitív irányba…
Csodák valóban léteznek és bár tudom, hogy gyakran szinte lehetetlen elvárás bennük hinni, amikor igazságtalannak és menthetetlennek érezzük az életünket, sőt. Amikor egyre mélyebben merülünk bele egyik rosszból a másikba és kétségbeesetten ordít fel bennünk a kérdés, hogy MIÉRT PONT MI?!
Ráadásul szerintem ez a kérdés lényegében az a kérdés, amit már nagyjából mindenki feltett magának az életében rengetegszer, bár még soha nem kapott rá választ, látszólag…
Valójában viszont gyakran ott van a válasz a szemünk előtt, a sorsunkban, a létezésünkben, csak ugyebár nem rögtön derül ki, hanem idővel, minden szépen lassan válik világossá. A durva az egészben, hogy visszatekintve kapjuk meg a megoldást, a múltunkban találjuk meg a választ a jövőnkre. Mindennek van oka, miértje és valamiképpen kilyukadunk oda, hogy életünk egyik legborzalmasabb eseménye is hozhat számunkra olyan nagy változást, ami végül az egész sorsunkra jó kihatással lesz… 

Közben persze az sem mindegy, hogy mit viszünk magunkkal gyerek korunkból, milyen emlékeket hordozunk lelkünk legmélyén…
Viszont talán pontosan ezért is kifejezetten elgondolkodtató, ahogyan emlékezetünk valójában annyira végtelen skálán mozog, amiről gyakran még mi magunk sem tudjuk hol kezdődik és hol ér véget…
Bevallom engem valamiért anyaként elképesztően megállíthatatlanul kezdtek foglalkoztatni ilyen és ehhez hasonló, számomra magával ragadó érdekességek.
Nagyon is idevág például annak ténye is, hogy bár én szinte semmire sem emlékszem két – három éves korom időszakából, Robi azonban rengeteg emléket képes volt tárolni az én legnagyobb döbbenetemre. Mint például még arra is emlékezett, amikor káromkodások közepette indult el az óvodába és azt kívánta, bárcsak felgyulladna az intézmény. Nem mellesleg még az is megmaradt benne, hogy az anyukája milyen ruhát viselt aznap…
Ma meg már az sem tűnik fel neki, ha van rajtam egy új felső, mert szerinte „van egy hasonlóm.”
He – he.
De most ezen a pontom, érzem, hogy már réges – régen feltetted a kérdést magadban, hogy vajon mi az üzenete a hosszú monológomnak?
Mindenképpen az, hogy mindennek VÁRD KI A VÉGÉT. Rengeteg olyan megoldatlannak tűnő helyzet van az életben, amit csak az idő tud helyrehozni és végül beigazolódik, hogy kár lett volna siettetni, mert végül a legjobbkor vált valóra.
2019. októberében Bence egy éves születésnapjához közeledve egész személyiségem hihetetlen formálódáson ment keresztül. Felkészülten és igazán nagy átéléssel fogadtam magamba az anyaságot. Vagyis végeredményben, minden nehézség ellenére, beigazolódott az, hogy valahány folyamatnak igenis volt jelentősége, még akkor is, ha a rossz pillanatoknál egyáltalán semmi sem tűnt kézenfekvően rózsásnak.
Aztán tessék, a világ legcsodálatosabb gyermeke, minket választott.