79. Bejegyzés - Bencénk nekilátott lebontani a lakást?

Elárulom, hogy bizony voltak azok a sírós reggelek, amikor egyikünknél biztosan eltört a mécses. Halkan megjegyezném, hogy általában én voltam az a puhány kis részecske, aki annak rendje és módja szerint összeomlott.
Szóval szeretném, ha tisztában lennétek vele, hogy nálunk is bőven voltak a teljes idegösszeomláshoz közeli napok, amikor a mi drága egyetlenünk hatalmas erőbedobással működött közre. Ellenben velem, akiben totális türelmetlenségig hatolt annak ténye, hogy egyszerre nem tudok minimum három babaellenes tiltott zónán határőrt játszani. Gyorsan azon kaptam magam, hogy beakadt a lemez és hisztérikusan ismételgettem, hogy „nem szabad” és „hányszor mondjam még?”
Mire fel Bence csak nézett rám ártatlan mosollyal, miközben továbbra sem zavartatta magát. Igaz, hogy látszott rajta az elbizonytalanodás, amint próbálja beazonosítani azt a célszemélyt, aki a szeme láttára, pillanatokon belül fordult ki magából.

Aztán láss csodát, szeretetteljes tekintete áthatolt és bejutott józanul megmaradt agysejtjeimhez és máris visszahozott a füstölgő ördögök országából. Kellemes orgánumú anyai mivoltom nyomban a helyére került, ami sokkal jobb közérzetet is eredményezett bennem és körülöttem…
Nyilván hosszútávon nem segített a kezelhetetlennek látszó helyzeteken, viszont a lényegen ugyanakkor nem változtatott. Ugyanis a legeslegfontosabb számunkra az lett, hogy Bencénk kiegyensúlyozott, boldog baba volt, mi pedig nagyon boldog szülők.
Tudom, hogy talán közhelyesen hangzik, azonban nagyon sokat tudott adni nekünk ez a tudat, amellett pedig rengeteg kemény élethelyzeten lendített minket át.

Tipikusan arra célzom, hogy nálunk nem volt minden tökéletes vezényszóra működőképes középút, sőt, én például soha nem tudtam következetes lenni. Mégsem gondolom, hogy attól minden klappolt volna, ha Bence tegyük fel tíz hónaposan a kis popsiján csendesen eljátszott volna, netán tökéletesen vágyott volna rá, hogy az etetőszékben étkezzen fegyelmezetten.
Megnyugtatnálak téged is, hogy általában nem akkor szeretett volna enni, amikor én gondoltam úgy, illetve nem akkor szeretett volna aludni, amikor én álmodtam meg neki az időpontot.
Kevésbé maradt meg vezényszóra bárhol máshol, kivéve anya és apa ölében, éles ellentétben egy etetőszékkel, vagy egy kisággyal.

Ergo a lényeg a lényeg: nálam a szeretet és a következetesség mindig is hadi lábon álltak egymással és rosszul viszonyultak a másikhoz…
Ezek függvényében, abban egészen biztos voltam – na, ez be is jött - hogy nem mi leszünk az a trendi álom család, akik a közösségi oldalakon mutatják meg a „követendő jó példát.”
Ilyen nincs a világon, hogy mi képviseljük a mintát, mert akkor már régen rossz lenne, ha másoknak mondanánk meg hogyan kell „ jól” csinálni.
Az Isten szerelmére, nincs bevált recept! Szerintem nem létezik és kész. Vannak dolgok, amikkel nekünk kell megvívnunk a saját kis csatáinkat, megtalálva a megfelelő eszközt hozzá.
Nem is lehetne erre tipikusabb példa, mint az én szülés utáni depresszióm, amit ebben az időszakban, Bence tíz hónapos korára tudtam nagy százalékban legyőzni. Azt nem állítom, hogy ne lettek volna visszaesések, de már soha nem olyan mértékben és intenzitással, mint annak előtte…
Mindeközben nagyon gyakran gondoltam végtelen hálával a szülésznőmre, akivel végül beszéltem is telefonon…

Nagyjából egy évvel azután hívtam fel, hogy először találkoztunk, akkor még nagy pocakkal. Kedvesen és örömmel fogadta a megkeresésemet, sőt továbbra is nagyon pozitívan biztatott, bármilyen kétségek is merültek fel bennem.
Bevallottam neki, hogy gyakran játszadozom egy másik gyerek gondolatával, viszont rendkívüli módon rettegek, amint visszatérnek a szüléssel kapcsolatos rossz emlékek. Azt mondta: a múltat úgy kell magamban elkönyvelni, hogy teljes mértékben le tudjam választani egy esetleges másik terhességtől, illetve egy másik szüléstől!
Ezen a ponton csak az a lagymatag közhely suhant át az agyamon, hogy majd „meglátjuk, mit hoz a jövő”…
Mit ne mondjak, hozott ezt – azt, de ne szaladjunk annyira előre, várjuk ki, hogy egyszer csak kilyukadjunk a másik végén…